Az MME otthona a Jókai-kert

A Jókai-kert munkaidőben szabadon látogatható közpark!
A kert a mai formáját 1979-ben nyerte el, amikor az öreg fák megóvása, s a valamikori erdős jelleg visszaállítása volt a rendezés legfőbb célja. A kovácsolt vas kapun áthaladva jobbra ívelő lejtős úton indulunk el a főépület felé, amely Jókai Mór egykori villája helyén áll. Bal kéz felől, a kerítés mentén bokorsor, a másik oldalon juharfák, cseresznye és kőris mellett elhaladva érjük el azt a kis magaslatot, amelyen az író kedves oroszlános kőasztala, padja áll.

Egy percre leülve, nézzünk körül! Előttünk a Jókainak oly kedves hársak, valamint tiszafák és vadgesztenye árnyékában Róna József Anakreon szobra emlékeztet az íróra. Hátunk mögött a város, s bár a telket ívesen körülölelő Költő utca hatalmasra nőtt fái már nem nyújtják azt a kilátást, mint egykor, a Gellérthegy egy hasadékon át még idelátszik.

Ha tovább haladunk, elérjük a főépületet. A második világháborúban erősen megrongálódott, s végül lebontott Jókai villa helyén kétszintes ház épült, amely most a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság központja. Földszintjén egy kis emlékszobában látható némely személyes tárgya, kerti szerszáma és felnagyított fényképe az írónak, továbbá itt működik a Keve András Madártani és Természetvédelmi Szakkönyvtár is. Az épület előtt hársfa és vadgesztenyék s még Jókai ültetése az a gyönyörű hegyi juhar is, amely az épület előtti kerti terasz közepén áll.

A főépület ma a Dunai-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság központja.

A főépület mellett elhaladva, jobb kéz felől találjuk az egykori majoros házat, oly sok szüret színhelyét, szinte eredeti állapotában. Meredek pincelejárója lépcsőiben mély bevésések mutatják a hajdani, a hordók mozgatását megkönnyítő sínek helyét.

A majoros ház.

Mögötte a terület még őrzi az egykori teraszozás nyomait, a három "lonkáét", amelyet a föld megfogására alakíttatott ki a gondos gazda. A szélvédő telepítésből néhány hársfa, bükk és juharfa áll még, s vesz körül egy, még porladóban is fenséges, kidőlt, magas kőris törzset, tövében már új fák sarjaival: dióval, eperfával, cseresznyével. A legfelső szinten egy pavilonban madártani előadásokat rendezhetnek az érdeklődő iskolák, óvodák részére. 

A kert felső sétaútja mentén található a Kő tanösvény, mely hazánk földtani múltjába segít betekinteni az ország minden részéről ideszállított és tájékoztató feliratokkal ellátott kőtömbök segítségével.

A Kő tanösvény egy szakasza (Fotók: Bajor Zoltán).

A kert fáira kihelyezett mesterséges madárodúkban számos madárfaj fészkel, télen a kert több pontján is etetjük a madarakat, ezért a látogatókat egész évben számos madárfaj és az itt élő mókusok megfigyelési élménye várja a kertben.

Mókus nyári gallyfészke a Jókai-kertben.

A mókusok télen ...

... rendszeres, ...

... néhány méterről megfigyelhető vendégei ...

... a Jókai-kert nagy dúcetetőjének (Fotók: Orbán Zoltán).

A Svábhegy
A római kortól a XX. század elejéig Buda és a Budai-hegyvidék életében jelentős szerepet játszott a szőlőművelés és a borkészítés. A letelepedett római légiók, valamint a velük és utánuk érkezett római polgárok szívesen foglalkoztak a szőlő termesztésével. A római limes, a birodalom megerősített határvonala, majdnem pontosan megfelel a szőlő határának, úgy is fogalmazhatunk: a legionárius addig ment, míg a szőlő kísérte. A magyarországi művelés két gyökérből táplálkozik: a dunántúli római eredetű, míg a Mátra vidéki- hegyaljai a kaukázusival mutat rokon vonásokat. A magyar nyelv bolgár-török eredetű szőlő, seprő, szűr és bor szavai is innen erednek.

Szőlőt tehát már a rómaiak is neveltek Pannóniában, de nagyobb szőlőtelepítés és -művelés csak a XII. században kezdődött. "A budai és Buda környéki szőlőművesek nemcsak sokan voltak, de társadalmi súlyuk is volt. Így 1457 tragikus budai tavaszán Hunyadi Lászlót azért a vár udvarán (és nem Buda piacán) végezték ki, mert a magyar szőlőmunkások lázadásától tartottak" - írja Zolnay László. A budai szőlőművelés a török időkben érte el fénykorát. Evlia Cselebi 1660-1664-es magyarországi utazásaiból idézve: "A budai vámfelügyelő elbeszélése szerint Gül-baba dombjától, a Közép-hegyektől és Muhabad dombjaitól egész a Gürz-Eliász hegyig és Kile ovaszi dombjaiig menve, onnan pedig egész Ó-Budáig széltében és hosszában három órányi helyen 7000 szőllőkert van." (Muhabad dombjaiként a mai Szabadság-hegyet, Kile ovasziként Kelenföldet írja le az egykori utazó, Gürz-Eliász hegye pedig a Gellért-hegy). A felszabadító háborúk és ostromok tönkretették a város szőlőkultúráját, amelyet aztán a szerb és a német lakosság telepítései élesztenek újjá. Az idő múlásával az egyre-másra szaporodó présházak a szüreti mulatságok kedvelt színhelyei lesznek, különösen a XVIII. században. Gvadányi József versrészlete is ezeket az időket idézi. A XIX. század elején már egyre gyakoribbá válik, hogy nem a szőlőben, hanem nagyobb vendéglőkben tartják a szüreti mulatságokat. Juhhúsos kását, báránytokányt, káposztás bélest és más szüreti ételeket kaptak a vendégek.

A Jókai-kert az író korában
Ennek a dombvidéknek egy 2 és 1 holdnyi darabját vásárolta meg Jókai Mór 1853-ban az Egy magyar nábob honoráriumából. A telken csak egy rozzant ház állt, egyébként elhagyott kőbánya volt, kökénnyel, galagonyával, földi bodzával benőve. Erre a területre az író Édenkertet álmodott. Legelőször is fákkal ültette be a ház előtti fennsíkot észak és nyugat felől. Hársak, juhar, vadgesztenye, szilfa, dió voltak első ültetései, megszelídítve az addig pusztító északi szelet. Ezzel egyidejűleg fogott hozzá a kőbánya betemetéséhez és a három terasz kialakításához. A szél után tehát a lezúduló esővíz pusztításaitól is megvédte a termőtalajt. Mivel víz csak szűkösen állt rendelkezésre - az egyedüli forrásvíz a "Mátyás kútja" volt, ahonnan hordókban fuvarozták a vizet, Jókai ciszterna építését határozta el. De ásatott vízfogó gödröket a kerítések mentén is, s az egyik teraszon rendszeresen összegyűlt vizet téglából készült földalatti csatornán vezettette a fák gyökereihez. Gyümölcsfákat és szőlőt telepített, konyhakertet létesített s teheneket tartott, amelyek tejét boldogan vitték haza ismerőseik. Külön említést érdemel az író szőlőskertje. Mikor már megismerte minden részét a telek talajának, mikor fáradságos munkával betelepítette azt szőlővel, a filoxéra kétharmadát elpusztította. Ekkor újra telepített és megkezdte harcát a kártevők ellen. Sok évtizedes tapasztalataiból, a filoxéra, a levél- és pajzstetvek, a peronoszpóra elleni küzdelmeiről, s a sok fáradságos munka melletti örömökről felejthetetlen sorokat ír Kertészgazdászati jegyzetek című, 1896-ban megjelent könyvében. De kertje fel-felbukkan elbeszéléseiben is, mint például Az orrgyilkos című novellájában.

"A budai hegyeken levő szőlőimet egy közeli faluban lakó munkások művelik: magyar emberek. Maguknak is van otthon egy kis gazdaságuk, hanem úgy osztják fel a munkát, hogy mikor a férfiak ide feljönnek szőlőt metszeni, kapálni, azalatt az asszonyok végzik a mezei munkát, mikor meg az asszonynép kerül ide kötözni, válogatni, akkor a férfiak dolgoznak otthon. A takarodás ideje alatt pedig szünetel a szőlőmunka, azalatt mindketten otthon vannak aratni, kévét kötni. Szüretre megint itt van férfi, asszony, bevégezni a szőlőmunkát."

Jókai nemcsak szőlejét, gyümölcsfáit ápolta féltő szeretettel, hanem a kertjében fészkelő madarakat is számon tartotta. S nem csak gazdasági hasznuk miatt, amit minden jó szemű gazdaember méltányol. 1875-ben egy kifosztott fülemüle fészek miatt még majorosát is elbocsátotta - erről bátyjának lánya emlékezik meg emlékirataiban.

 Köszönjük!