2018-07-27 14:41
A Karolinai papagáj Észak-Amerika egyetlen őshonos papagájfaja volt. A papagájok között egyedüli módon alkalmazkodott a hideghez, hiszen elterjedési területének északi részén már előfordult zordabb, téliesebb időjárás is.
A kiterjedt erdőségek lakója volt. Hatalmas csapatokban mozgott, szorosan egymáshoz bújva töltötték az éjszakát odvas fák törzsében, de fészkeiket is hasonló helyekre építették. Tudományos leírások híján a teljes populáció nagyságáról csak bizonytalan becslések vannak, a több tízezertől a pár millió egyedig terjedhetett a számuk. Gyakori, sokak által ismert faj volt.
A karolina papagály egykori elterjedési területe
A karolinai papagájok eredetileg a különböző őshonos erdei növények (elsősorban fák) magját fogyasztották, az amerikai telepesek megjelenésével azonban a könnyen elérhető haszonnövényekre is szívesen rájártak.
A több száz madarat számláló csapatok képesek voltak órákon belül letarolni egy-egy gyümölcsös terményét. Az alma és körte ültetvényeket gyakran még éretlen állapotukban dézsmálták, és kifejezetten a gyümölcsök magja érdekelte őket. Ugyanígy kedvelték tavasszal a rügyeket és a bimbókat is, tovább nehezítve ezzel a gazdálkodók életét. A csapat tagjai feltehetőleg szoros szociális kapcsolatban álltak egymással, az egyes fákat olyan tömegben lepték el, hogy egy puskalövéssel akár 10-20 példányt is le lehetett teríteni. A gazda így tulajdonképpen néhány perc alatt végzett az egész madársereggel. A papagájok nem riadtak el az első puskalövésre, hanem rikoltozva szálldostak kilőtt fajtársaik fölött, majd egyszerűen visszaültek a csapat többi élő tagja közé. A papagájok pusztítása miatt elterjedési területükön gyakran inkább felhagytak a gyümölcstermesztéssel.
Ez a kép Kristina Knowski festménye és az utolsó két fogságban tartott példányt ábrázolja. A két madár (Incas és Lady Jane) 32 évig élt együtt, de sosem szaporodtak fogságban.
Mint sok más dolog az életben, a papagájok tevékenysége is kétélű volt, hiszen kártételük mellett más gazdálkodási területeken éppen a farmerek segítségére voltak. A karolinai papagájok szívesen fogyasztották egy, a legelőkön gyorsan terjedő növénynek a magját. Mivel ez a növény mérgező volt és időként a haszonállatok elhullását okozta, az állattartó gazdák örültek, hogy a papagájok gátolták a terjedését, szaporodását. Érdekesség, hogy megfigyelések alapján a papagájt zsákmányoló macskák elpusztultak, ezért feltételezték, hogy a madarak önmaguk is mérgezővé váltak ettől a növénytől.
Ritka fotó egy házikedvencként tartott karolinai papagájról (Forrás: blogs.lib.unc.edu).
A földművelés térnyerésével a nagy erdőségek letarolása erősen lecsökkentette a karolinai papagájok természetes életterét, ezért a kilövések mellett ez volt az egyik legjelentősebb faktor a kipusztulásukban. A fennmaradt fészkelőhelyekért versengenie is kellett a fajnak a betelepített európai méhekkel, melyek a gazdálkodók kaptárjaiból kirajzva elfoglalták a papagájok számára is alkalmas fa odvakat. Vadászatuk a gyümölcsösökben okozott kártételükön túl kiterjedt a divat irányába is, hiszen szép tollazatuk miatt a kalapipar szívesen használta a kipreparált madarakat fejdíszként. A többi papagájhoz hasonlóan kalitkamadárként is tartották.
A női kalapokon gyakran díszelegtek kipreparált madarak a 19. Században (Forrás: americanorchard.files.wordpress.com).
Amerika benépesedésének első két évszázadában még igen gyakori faj volt, a 19. század vége felé már erősen csökkenőben volt az állománya, a 20. század elejére pedig már kipusztult a faj. Az utolsó vadon élő példányát 1910-ben látták, az utolsó fogságban tartott példány (neve Incas) pedig 1918-ban pusztult el a Cincinatti állatkertben, ugyanabban a röpdében, ahol Martha, az utolsó vándorgalamb élt 4 évvel azelőtt. Jelenleg több mint 700 bőrt őriznek múzeumokban.
Göcző Gabriella
