A madárvonulás

Persze, mint sok más, megmagyarázhatatlannak tűnő jelenség, ez is számos hiedelemnek adott tápot: közismert, hogy a középkorban elterjedt nézet szerint a fecskék a mocsarak, lápok iszapjában telelnek, egy másik téveszme, amely pedig egyenesen Arisztotelésztől származott, azt hirdette, hogy a kakukkok ősszel karvallyá változnak, a kerti rozsdafarkúak pedig vörösbeggyé, sőt, akadt, aki úgy vélte, a madarak a Holdon telelnek. A valóság, mint oly sokszor, még e fantasztikus elképzeléseknél is izgalmasabb meglepetéseket, illetve újabb és újabb rejtélyeket tartogat számunkra. Az első sikeres madárjelölési kísérletről, amely egy vadon élő madár vonulásának titkait fürkészte, egy németországi, cisztercita apátság priorjának 1250 körül íródott beszámolójából van tudomásunk: egy kíváncsi, vállalkozó kedvű ember pergamendarabot erősített egy füsti fecske lábára az alábbi felirattal: "Ó, fecske, mondd, hol töltöd a telet?". Bizonyára nagyon örült, amikor a tavasszal visszaérkező madáron választ talált kérdésére: "Ázsiában, Petrus házában".

Az igazán tudományos szemléletű kutatást H. Ch. C. Mortensen dán iskolai tanár alapozta meg azzal, hogy 1899-ben sorszámmal és címzéssel ellátott fémgyűrűket erősített néhány seregély lábára, majd útjukra engedte őket. A kísérlet, az azóta meggyűrűzött madármilliók statisztikai adatait ismerve, csodával határos módon sikeres volt: a megjelölt 165 seregély közül már a következő évben visszajelentettek néhányat. 1907-ben pedig megkezdte a fehér gólyák gyűrűzését, és e fajból is több példány megkerült a későbbiekben. Azóta a madárgyűrűzés példátlan "karriert" futott be: a világ szinte minden országában gyűrűznek madarakat több-kevesebb rendszerességgel, több ezer hivatásos és amatőr madarász részvételével, és évente több millió madár lábára kerül "patkó". Természetesen az eltelt több mint száz év alatt a befogási módszerek, eszközök és maguk a gyűrűk is sokat fejlődtek, kifinomultabbak lettek, illetve kiépültek a megfelelő intézmények (pl. az Európai Madárgyűrűzési Unió, az EURING) és adatbázisok. A gyűrűzés mellett újabb, gyakran sokkal hatékonyabb módszerek is megjelentek, amelyek közül feltétlenül érdemes megemlíteni a radart és a nagyobb testű madarakra erősített rádióadó jeleinek követését (földről vagy műholdról). Különösen ez utóbbi technikával egy-egy sikeres kísérlet olyan mennyiségű adatot szolgáltathat, amennyit gyűrűzés révén csak több száz vagy ezer madár meggyűrűzésével és több év vagy évtized elteltével remélhetnénk. Néhány műholdról követett madár útvonalát ma már az Internet segítségével bárki figyelemmel kísérheti.

Mit is sikerült megtudni a madarakról e kutatások eredményeként? Az első időszakban szinte kizárólag az egyes fajok, állományok vonulásának feltérképezése volt a célkitűzés, de mára emellé már számos olyan, hasonlóan izgalmas kérdés is párosult, amelyek megválaszolásához a gyűrűzésnél kézben tartott madarak alaposabb vizsgálata, illetve a gyűrűzés során szerzett adatok más irányú elemzése szükséges. Csak két adat, hogy legyen némi fogalmunk az Eurázsiában költő vonuló madarak mennyiségéről: több mint kétszáz faj, becslések szerint kb. ötmilliárd egyedéről van szó. A Földközi-tenger partvonalának minden kilométerét átlag 30 000 vonuló madár szeli át az őszi vonulás csúcsán éjszakánként. Számos közülük olyan kis méretű, mint pl. a fitisz füzike, amelynek szárnyfesztávolsága kb. 20 cm, és testsúlya csupán 8-12 g, de a telet költőhelyétől 4 000-14 000 km-re tölti, vagy a mezei poszáta, amely 21 cm-es szárnyfesztávolságával és 14-21 g-os tömegével alig számít nagyobbnak, de szintén óriási távolságra, 2 000 – 9 000 km-re vonul. A 19 g-os átlagtömegű füsti fecske akár 12 000 km-re is elvonul fészkelőhelyétől. Az ehhez szükséges energiát e piciny madarak a vonulás előtt felhalmozott ill. pihenőhelyeken kiegészített zsírtartalékaikból fedezik. Még nagyobb távolságot tesz meg a sarki csér, amely észak-európai költőtelepeiről egészen az Antarktisz peremvidékéig vonul, így évente kb. 40 000 km-es utat tesz meg vonulása során. Valamivel könnyebbnek tűnik a dolga azoknak a nagy testű madaraknak (pelikánok, gólyák, ragadozó madarak), amelyek viszonylag nagy szárnyfelületükön vitorlázva, a felfelé szálló légáramlatokat (termikeket) "lovagolják meg", majd, ha elég magasra jutottak, szinte szárnycsapás nélkül húznak el céljuk irányába. Termikek csak a szárazföld felett keletkeznek, így ezek a madarak nem szívesen keresztezik a nagyobb víztömegeket: a Földközi-tengert elsősorban a Boszporusznál és a Gibraltári-szorosnál szelik át.

Szintén érdekes terület annak vizsgálata, hogy hogyan befolyásolja a vonulási útvonalak alakulását az adott faj elterjedésének időbeli alakulása. A hantmadár például Eurázsia északi feléből terjeszkedett Grönlandra és Kanada északi partjaira. Az itt költő állományok azonban továbbra is évente kétszer átszelik az Atlanti-óceánt, hogy a faj ősi, afrikai telelőterületein tölthessék a telet, bár Közép-Amerikában vagy éppen a Távol-Keleten sokkal közelebb is találhatnának alkalmas telelőhelyeket.

Mire használjuk fel a vonuláskutatás során szerzett ismereteket? Az alapkutatás mellett kiemelkedő jelentősége van azoknak a célzott védelmi programoknak, amelyek egy-egy faj, alfaj vagy állomány megmentését szolgálják. Ahhoz, hogy ezek sikeresek legyenek, vonuló fajok esetében nem elég a költőhelyeket ismernünk és védenünk, hanem a vonulás illetve telelés során használt területeket is pontosan fel kell térképezni és védelem alá kell vonni, hiszen egy-egy faj túlélése szempontjából ezek kulcsfontosságúak. Egy-egy lecsapolt mocsárrendszer, lebetonozott part vonuló madarakat foszthat meg évszázadok alatt, nemzedékek "memóriájában" rögzült táplálkozó-területeiktől, és ezáltal csökkenti annak esélyét, hogy a kis vándorok megfelelően felkészüljenek az előttük álló, esetenként tengereken és sivatagokon átvezető nagy út leküzdésére.