A sárga "koronájukról" jól felismerhető királykák alapvetően fenyvesekben fészkelnek, így többnyire csak vonulási időszakban láthatók települések közelében.
Boldogasszony lovának a népnyelv a nyár végi, ősz eleji napsütésben repkedő szitakötőket nevezi.
Az egyik legnagyobb hazai kígyónk, akár a kétméteres hosszúságot is elérheti. Ahogy neve is mutatja, erdős, bokros területeken fordul elő, de mivel hüllőként szüksége van a Nap melegére, elsősorban erdőszélek és tisztások közelében találkozhatunk vele.
A galacsinhajtók a természet nélkülözhetetlen takarítói közé tartoznak - más állatok ürülékével táplálkoznak, illetve azzal táplálják utódaikat. Az ivadékgondozás különleges formája ez: az állat trágyagalacsint gyúr, abba petézik, így a kikelő lárva rögtön megkezdheti a fejlődéséhez szükséges tápanyagok megszerzését.
Több madárhoz hasonlóan az erdei fülesbagoly fiókái is azelőtt kimerészkednek a "fészekből", hogy röpképessé válnának. Nagyon megkapó látványt nyújtanak és hangjuk is szívbemarkoló, de az esetek többségében nem szorulnak segítségre.
Májusban fűzfák alatt sétálva gyakran lehet olyan élményben részünk, hogy valami ránk csöppen, ha pedig egy kis szélmozgás is támad, valósággal elered az "eső". A jelenség magyarázatát keresve kis habcsomókat figyelhetünk meg az ágakon. A népnyelv ezt kakukknyálnak nevezi.
Áprilistól június elejéig találkozhatunk hazánk egyik legkorábban virágzó orchideájával.
A szalamandrákat és gőtéket testfelépítésük miatt könnyen hüllőnek gondolhatnánk, de valójában ők a „farkos kétéltűek” közé tartoznak. Életük egy részét a szárazföldön töltik, szaporodásuk azonban vízhez kötött, utódaik kezdetben kopoltyúval lélegeznek.
A madárbarátokat a tél folyamán lázban tartó vendégek lassan elfogynak hazánkból, de sorra érkeznek vissza fészkelő vándormadaraink.
Oldalak
