Az egyik legkisebb termetű sasfaj hazánkban, de az egerészölyvnél nagyobb termetű. A békászó sas testhossza 60–65 centiméter, szárnyfesztávolsága pedig 135–160 centiméteres. A testtömege 1100–2000 gramm közötti.
A testtömege 1100–2000 gramm közötti. Tollazatának alapszíne sötétbarna, a szárnyán az evezők tövénél, és a felső farkfedőkön világos színezetű sáv található. A hím és a tojó tollazatának színezete egyforma, azonban a tojók testmérete nagyobb. Idős kori tollazatát 3-4 éves korára ér el. Hazai állománya a Boszporuszon keresztül vonulva a telet Dél-Afrikában tölti.
A békászó sasról további információkat a Magyarország Madarai oldalon olvashat.
Főként európai elterjedésű faj, az állomány töredéke költ Ázsiában. Nyugati elterjedésének határa Németország, Északon a Balti államok és Oroszország, délen Horvátország, Bulgária, keleten pedig Törökországon át Iránig húzódik el. Vonuló faj, a telet Dél-Afrikában tölti.
A környező országokban jelentős fészkelőállománya van (Szlovákia, Ukrajna, Románia), melyeknek csak töredéke a magyarországi, nálunk költőpárok száma 2017-ben 37-39 pár volt.
A békászó sas a síkvidéki erdőktől kezdve egészen 1000 méteres magasságig költ. Magyarországon az 1970-es éveket megelőző időkben még rendszeresen fészkelt ártéri ligeterdőkben, valamit hegy és dombvidéki erdeinkben is. Mára a síkvidéki erdőkben a költések szinte teljesen megszűntek (csak alkalomszerűen fordulnak elő). A faj csak hegy- és dombvidéki erdőkben költ, de állománya itt is több helyen csökkent, illetve eltűnt. A békászó sas költőterülete hazánkban az Északi-középhegységre (Zempléni-hegység, Aggteleki-karszt, Bükk, Mátra), valamint Dél-Dunántúlra (Tolnai- és Szekszárdi-dombság, Kelet-Mecsek) korlátozódik.
A magyarországi költőállomány nagymértékű csökkenése a rendszerváltás idejére, az 1980-as 1990-es évekre tehető. Ez két okra vezethető vissza, egyrészt a fészkelő helyeken, másrészt pedig a táplálkozó területeken bekövetkezett, a faj számára kedvezőtlen változásokra.
A fészkét szinte kizárólag idős, zárt erdőállományokban rakja. A fészekes fa az adott élőhelyeken található állományalkotó fafajok szerint változik. Ez hazánkban leggyakrabban a kocsánytalan tölgy és a bükk. Ritkábban más fafajokon is költ, ezek különböző fenyőfajok (erdei, luc és vörösfenyő) és fekete dió, illetve cser lehet. A békászó sasnak nincs fafaj preferenciája, az adott élőhelyen lévő, fészeképítésre alkalmas bármilyen fafaj alkalmas lehet számára. Fészküket általában a hegyoldalakban lefutó völgyekben, lápákban építi. Ritkán épülnek fészkek kitett hegyoldalakba. Külföldi vizsgálatok alapján az évek, évtizedek alatt a költőpár fészkeit általában egy 20-40 hektáros területen belül építi. Vannak olyan fészkei melyet évekig, évtizedekig használ. Általában 2 tojást rak április végén, május elején. A kotlási idő 38-40 nap, a fiókák 55-57 naposan hagyják el a fészket. A kikelő fiókák közül az korábban kikelő fióka (az országban dokumentált néhány esetet kivéve) elpusztítja később kelő, gyengébb testvérét. Ezt a fajra jellemző fiatalkori agressziót nevezzük káinizmusnak, amelyik legalább további tíz, nálunk nem fészkelő ragadozómadár fajnál is előfordul.
A legfontosabb zsákmányállat, a mezei pocok (Microtus arvalis) és csekélyebb mértékben a hörcsög (Ciretus cricetus). A fent említett táplálkozóterületi változások ezeknek a táplálékfajoknak a hozzáférhetőségét csökkentették, ami sok esetben a korábban ideális fészkelőhelyek megszűnését jelentette. A hörcsög állománya katasztrofálisan visszaesett az országban. További probléma, hogy a békászó sas számára kedvező táplálkozóhelyek jelentős részén megszűnt a legeltetés, azok részben vagy teljes mértékben bebokrosodta, és ebben az állapotukban már nem tud rajtuk a sas vadászni.
A faj gyakorlati védelme 1977-ben indult el hazánkban. Első lépésként a fészkelő párok feltérképezésé történt meg. Ezt követően a fészkelőhelyek megőrzése lett a legfőbb cél. A védelem másik fontos eleme volt a káinizmus miatt elpusztuló a második fióka megmentése. Összesen 14 fészeknél történt ennek érdekében sikeres beavatkozás 1993-ig bezárólag. Napjainkban már nem folytatjuk ezt a tevékenységet, mivel a hazai állományra kifejtett pozitív hatása nem jelentős.
Jelenleg a faj védelme a fészkelőhelyek monitorozásából, és sikeres költés érdekében a fészkek körül időbeni és térbeli korlátozások elrendeléséből áll. Az időbeni korlátozás: a költési időben a fészkelőhely körül 400 méter sugarú körben a faj számára zavaró emberi tevékenységek korlátozásét jelenti. Ezek a tevékenységek elsődlegesen: erdészeti munkavégzés, vadászat, esetenként túrizmus. A területi korlátozás pedig a fészkelőhely megőrzésére irányul. A fészek körül 300 méter sugarú körben egész évre kiterjed a korlátozás. Itt az a cél, hogy az idős állományokat sikerüljön megőrizni. Ezért a védőzónában 100 m sugarú körön belül fakitermelés nem lehetséges, az ezen kívül eső részeken pedig csak szálalás végezhető. Ezeknek a korlátozásoknak az elrendelése a természetvédelmi hatóságokon keresztül történik. A védett, illetve a NATURA 2000 területek esetében az erdészeti üzemtervekbe is bejegyzésbe kerül a korlátozás. Problémát jelent viszont, hogy a gyakorlati védelem nem terjed ki a táplálkozó területekre, így nem (próbálja meg) tudja mérsékelni a faj számára negatív változásokat.
A magyarországi költőállomány nagymértékű csökkenése az 1980-as 90-es évekre tehető. A fészkelőhelyek tekintetében negatív változások történtek, mivel Magyarországon a nagy kiterjedésű erdőtömbökben jelentős mértékű, több száz, helyenként ezer hektáros összefüggő területet meghaladó végvágások történtek az I. és a II. világháború közötti időszakban. Az ezek helyén felnőtt erdők napjainkra érték el a vágásérettségi kort és elkezdődött az ismételt véghasználatuk (kivágásuk). Ennek következtében csökkent a fészkelésre alkalmas idős erdőállományok aránya a táplálkozóterületek közelében. A táplálkozó területeket esetében a fenti időszakban a mezőgazdaságilag művelt területeken jelentős átalakulások mentek végbe. A nagyüzemi mezőgazdálkodás sok helyen megszűnt. Elsődlegesen a gyenge termőképességű területeken (esett vissza) csökkent jelentősen a mezőgazdaságilag a megművelt területek nagysága. A szövetkezeti rendszer itt szűnt meg leghamarabb. Ezek a gyengébb termőképességű mezőgazdasági területek elsősorban hegylábi és dombvidéki részeken találhatók, melyek a békászó sas számára a legfontosabb táplálkozóterületek voltak.
A magyarországi költőállomány március végén, áprilisban érkezik vissza a költőterületére, és szeptember elején, közepén indul el a telelőterültére. Az eddig végzet hazai és külföldi műholdas jeladózások alapján (hazánkban két öreg madárra került jeladó) a faj a Boszporuszon – Közelkelten – a Nílus-völgyén keresztül vonul egészen Dél-Afrikáig, ahol a telet töltik. A hazai jeladós madarak az Okvanagó-delta környékén teleltek.
