A pusztai ölyv (Buteo rufinus rufinus), Eurázsiai elterjedésű faj, a törzsalak Délkelet-Európától, Kis-Ázsián és Közel-kelet északi felén, keresztül Közép-Ázsiáig – égészen Mongóliáig – előfordul, míg Észak-Afrikában a Buteo rufinus cirtensis alfaja költ.
Az élőhelyére általánosan jellemző a száraz füves, kopár kisebb facsoportokkal tarkított síkvidéki táj, ahol talajon, sziklákon és fákon való fészkelése is ismert. Hazánkhoz legközelebb a kelet-európai sztyepp zónában és Dél-Európa mediterrán régiójában vannak jelentősebb költő állományai. A törzsalak legnagyobb számban Oroszországban és Kazahsztánban fészkel.
Az egerészölyvnél nagyobb termetű, többnyire rozsdavörös alapszínű, de akadnak egészen sötét színváltozatok és egészen fakó fahéjszínű egyedek is közöttük. Az öreg madarak farka majdnem egyszínű sárgásfehér. A csőre nyúltabb erősebb a fej- és nyaktollai ék alakúak a csüdje is jóval hosszabb erőteljesebb és vastagabb az egerészölyvnél. A német neve: Adlerbussard („sasölyv”) amely találóbban jellemzi e faj küllemét, a méltóságteljesebb megjelenése, sasszerűbb röpte alapján, ami még inkább a nemesebb ragadozókra emlékezteti a megfigyelőt.
A faj magyarországi megjelenése és rendszeres előfordulása a múlt század eleje óta (1909) ismert, de csak 1992-ben volt az első bizonyított költése a Hortobágyon, ahol egy műfészket foglalt el a pár és egy fiókát neveltek fel akkor. A hazánkban fészkelő párok eddig csak fán költöttek, de több alkalommal elfoglaltak műfészkeket is (gólyakosár, kerecsennek kihelyezett fatálca, gallyból épített műfészek stb.), egy alkalommal nem használt magaslesen is költött egy pár. Az 1990-es évek végén több „vegyes pár” (pusztai ölyv x egerészölyv) állt össze és sikeresen felnevelték hibrid utódaikat. Az utódok F1-és és F2-es nemzedékei is termékenynek bizonyultak, mert már az óta több olyan pár került meg, ahol az egyik szülő már hibridként (F1) állt párba „tiszta” másnemű pusztai ölyvvel vagy egerészölyvvel!
A hazai fészkelő állomány 10-12 párra tehető, s az itt költő párok instabilak, erősen fragmentáltak, vagyis az egész populáció egyedszáma rendkívül alacsony szinten van még napjainkban is. Ez a folyamat igen jól nyomon követhető az egyes régiókban ahol egy „fluktuáló areahatár”alakult ki, az alkalmi megtelepedések folytán, illetve mivel a fészkelő párok igen kis számban fordulnak elő és ezért a tényleges elterjedési övezet évről évre változhat az Alföldön. Jelenleg „kis helyhűség” jellemzi a madarakat az optimálisnak ítélt élőhelyeken is, mivel nincs nálunk kellő számú példány a potenciálisan alkalmas költőterület benépesülésére, más területekről. A hazai költő populációra jellemző, hogy az egyes tájegységeken szórványosan s nagy távolságokra fészkelnek egymástól a párok.
A Pusztai ölyv Munkacsoport egyik fő feladatának tekinti az állomány folyamatos felmérését és a sikeres költéseket veszélyeztető tényezők felszámolását. Másik fontos feladatunk a hibrid pároktól származó egyedek további sorsának nyomon követése, annak feltárása, hogy azok milyen hatással vannak a hazai fészkelő állomány alakulására.
