Ritkább hazai harkályfajaink egyik legszebb tollazatú képviselője. Nászidőszakban a hím a többi fakopáncstól eltérően keveset dobol csőrével a fák törzsén. Inkább jellegzetes nyávogó hangját hallatja ilyenkor, melyet akár több száz méterről is hallani lehet. Hernyókat, levéltetveket, kétszárnyúakat, pókokat, bogarakat fogyaszt. Táplálékát főként a lombkoronából és a fa törzséről gyűjti, a talajon ritkán keresgél. Állandó madár, de télen kóborolhat. Állománya az elegyes erdők gyarapodásával növelhető, melyekben az öreg, korható fák is megtalálhatók.

Élőhelye, költése:

Közép- és Dél Európában fordul elő nagyobb számban. Kifejezetten kötődik az erdőkhöz. Hazánkban a középhegységekben és a Duna ártéri erdeiben találkozhatunk vele elsősorban, de akár városi parkokban is feltűnhet. Évente egy alkalommal költ. Az odút a tojó és a hím közösen alakítja ki. Viszonylag gyenge csőrük miatt a költőüreget belül korhadó vagy puha fákba készítik. Az 5-7 tojáson mindkét szülő kotlik, és az etetésben is közösen vesznek részt.